Laura Amerikája

Simogatni kellett kedd éjszaka Laura lelkét, mert már "nagyon unja" a sérülését. Pontosabban azt, hogy mankó vagy másvalaki segítségével jár. Ennek ellenére vagy éppen ezért becsülettel csinálja a rehabilitációs gyakorlatokat. Az kedvetlenítette el, hogy egy 3 hete műtott focista lány, már futni is tud. Ő azonban ritka kivétel, mert egy hasonló időben megsérült labdarúgó a fájdalmától lényegében nem tud a lábára állni. 

Apropó fájdalom! Laura már nem szedi a lórúgásszerű fájdalomcsillapítót, (ennek kimondottan örülök), és ezzel nagy meglepetést okoz a többieknek.

Nagy szám ez, mert Laura gyógyulni akarását mutatja.

Ő ugyanis eddig a legkisebb fejfájás esetén is piruláért kiálltott. Most nem, most javulni akar. Érezni, hogy mit bír, enged a lába. Nyugtatom, csitítom, fogom vissza, hogy mindent csak mértékkel, a tökéletes lábhoz idő, szorgalom és türelem szükséges. A kapkodás biztosan nem segít. Utána viszont jobb lesz, mint valaha.

Ma, azaz szerdán mennek a dokihoz, utána okosabbak leszünk. Az ő szava dönt a további kezelésről és arról, hogy milyen állapotban van az a fránya bal láb. Ránézésre nekem tetszik, olyan "hős" foltos, azaz kék-zöld. Ezt erősítette meg egy profi magyar női focista is, akinek megmutattam Laura balosáról készül fotót. Szerinte szép és örüljön, hogy így néz ki, sokkal rosszabbakat látott eddig. Reméljük, hogy egy focista ért hozzá!

Tudom, az ott Amerika. Tudom, az ott egy gazdagabb ország. Tudom, Laura élsportoló. Tudom, drága az amerikai egészségbiztosítás. Tudom, de nem értem! Azt, hogy a magyar egészségügyben gyomoridegem támad, ha orvoshoz kell fordulni. Félek, hogy mi az elvárás, ami az orvos zsebét illeti. Kihez kell fordulni,  hogy valóban odafigyeljenek az emberre. És egyáltalán, valóban megkapom-e a lehető legjobb ellátást. Megannyi gondolat, amely Laura műtétje miatt kavarog a fejemben. 

A sérülés szombaton történt, azonnal érkezett a rehablitációs tréner a gyorssegítséggel. Hétfőn irány az orvos, kedden MRI (nem röntgen meg ultrahang), szerdán diagnózis és a műtéti időpont. Ha már időpont, nem diktátum, hanem egyeztetés után jelölik ki, Zsuzsa repülőjegyéhez igazodva.

A műtét napján autó az apartman előtt, a helyszínen a  szükséges adminisztráció, a műtét érthető és pontos ismertetése, az előkészítés. Percre pontosan érkező orvos, hogy másfél órával később személyesen tájékoztatassa Zsuzsát a beavatkozásról. Nem elrohanva, két mondatban, hanem fényképpel a kezében, kellő türelemmel magyarázva az angolul közepesen tudó hozzátartozónak.

Az előzetesen jelzett 4 óra után, (nem fekszünk feleslegesen a kórházban), autó a klinika előtt, irány vissza Laura apartmanjába. És még mindig nincs vége, pár óra múlva megérkezik a kórház ápolója, hozzá a lábmozgató hightech kütyüt, hogy másnap újra meglátogassa a gyógyszerekkel. Két vizit van a díjban, pontosan annyiszor jönnek, kedvesen, mosolygósan, tárgyilagosan. Miközben az egyesülettől két edző is azonnal kezelésbe veszi Laurát, az egyik a sérült lábát, a másik az egészségeset.

Mindezt a hálapénzre (szerintem nem is értenék, hogy mi az) utalás legkisebb jele nélkül.

Sőt, azt érezni rajtuk, hogy örülnek, ha segíthetnek. Holnap, azaz kedden jönnek mégegyszer, elviszik a csodamasinát, mert utána már jön a biciklizés időszaka. Ahogy azt a rehabilitációs terv előírja.

Teszik ezt egy idegennel, egy nem amerikaival, aki "csak" a csapat alapembere. Érdekből vagy másért? Nem tudom, azt azonban igen, egy sérült játékos számára nincs nagyobb erő, mintha azt látja, mindenki azért van, hogy ő újra pályára léphessen.

Mindez egy nagyon tehetséges magyar játékos esete okán jutott az eszembe. Az ő kálváriája február óta tart. Hasonló sérülés után hónapokig töprengtek, hogy melyik orvoshoz volna érdemes fordulni, mi a pontos diagnózis, mikor lehetne a műtét. Most már legalább túl van a beavatkozáson. Talán már a rehabilitációs edzéseket is látogatja. A késlekedés miatt, ha jól számolom, másfél szezont kell kihagyjon. Ezt Amerikában nem engedhetnék meg maguknak, sem a játékos, sem a klub, sem az egézségügyi rendszer. Ennek ugyanis ára volna, több kerülne, mint amennyibe az amúgy valóban drága egészségbiztosítás. A rendszerbe vetett bizalom veszne el.

De apaaa!!! Eddig el nem tudtam volna képzelni, hogy ez a 8000 km távolságból érkező lánygyermekes leszúrás milyen kedves lehet nekem. Tök mindegy, hogy miért utasított rendre Laura. A lényeg, hogy leszúrt, mert valami "butát kérdeztem". Magyarán visszatért a normális kerékvágásba az élete. Azt leszámítva, hogy van egy baromi nagy kötés a lábán, és minden nap egy high-tech gép segítségével 6-8 órán át lábgyakorlatokat végez az ágyában. Ilyen a napirend egy "finom" keresztszalag operáció után.

A csapat előtt is le a kalappal, a közösségi oldalukon imádkoztak a sikeres műtétért. Eddig az ilyenen mosolyogtam volna, de most átérzem ennek a fontosságát. Azt, hogy egy közösség gondol rá.

Az amerikai szülei is írtak neki.

Ők is hálát adtak istennek, hogy sikerült az operáció és megalapozott remény van a felépülésre. Úgy fogalmaztak: alig várják már, hogy ismét a pályán láthassák. Én ennel sokkal óvatosabb vagyok. Időben legyen a pályán. Végezze el a rehabilitációs feladatokat - tök becsületesen nyomja eddig - és utána jobb lábat kap, mint volt. Valahogy úgy, ahogy Luke-nak új kezet varázsolnak a Star Wars 5. része végén. A 6-ban pedig miszlikbe kaszabolja fénykardjával az ellenfeleket. Mondtam már, hogy szeretem a Csillagok háborúja történeteit? Gyerünk Laura, az Erő veled van!

Fáj, mondhatni baromira fáj - így jellemezhető Laura lába. Ez nem csoda, hiszen a csontjába fúrtak lyukakat, hogy azon keresztül szép új szalagot tegyenek a térdébe. Ez azt jelenti, hogy a csonton ejtettek sebet, ami 2-3 napig alvásmentességet okoz. Ezt még tetézik azzal, hogy közben mozgatni kell a lábát, hogy az új szalag megfelelő helyen maradjon és elkezdjen nyúlni.

El sem merem képzelni milyen az, amikor egy vécére való kimenésre is negyedórát készülődik az ember, mert annyira fáj a lába.

Pedig muszáj csinálnia.

Amúgy komoly fájdalomcsillapítókat kap, olyasmiket, amelyeket szintetikus morfiumként ír le a szakirodalom, de még ezek is csak kb. 2 órát hatnak. Utána 2 óráig csak a kínok kínja marad, hiszen sűrűbben nem szedhetők.

Mindenesetre a doki azt ígérte, ha mindent rendesen csinál (és miért ne tenné), akkor erősebb, jobb, sportosabb lábat kap, mint korábban volt. Addig azonban még 6-8 hónap. Persze ennyire előre most nem érdemes tekinteni, a következő 48 órát szeretné mindenki túlélni.

Pózolás az apa kedvéért a hazai csokival és váladékeltávolitó szerkezettel

A sportember attól más, mint egy átlagos valaki, hogy ezt is kibírja. Kibírja az edzőért, a társakért, magáért, a jövőjéért. Mi pedig érte utazunk, izgulunk, nem alszunk, dolgozunk, mert amit csinál, azzal nekünk szerez örömet. Mindent, amit egy gyerektől kaphat az ember. Köszönöm Laura!

Sikerült, legalábbis az orvos szerint minden rendben. Laurát magyar idő szerint délután 3 és 4 óra között megműtötték, hogy 6 óra után már ki is engedjék a kórházból. Amikor ezeket a sorokat írom, már az egyetemi apartmanjában van, pedig alig telt el 5 óra a beavatkozás óta.

Ezt látta az orvos a műtét közben és ezek alapján mondta, hogy jól sikerült.

Hangulata is remek, 8000 kilométer távolságból már meghallhattam az ellentmondást nem tűrő hangját, amikor egy kérdésben az övét árnyaló álláspontot merészeltem megfogalmazni. Ebből, pár órával a keresztszalag-operáció után megállapítottam, jól van a lányom.

Maga a beavatkozás és a körülmények magyarországi szemmel nézve meghökkentőek és ezt nem a csalódás iratja velem. Csak egy példa, telefonbeszélgetésünket az szakította félbe, hogy az apartmanban megjelent a rehabilitációs tréner, aki elmondta a következő hét programját. Mindezt azért, hogy a következő szezonban még erősebben tudjon Laura visszatérni a pályára. Ennyit hirtelen, mindenkitől bocsánat a mai kissé feszült viselkedésemért, volt egy kis beavatkozás a tengeren túl, de úgy tűnik, minden ok.