17 pontot dobott Laura az idei szezon első, még nem hivatalos edzőmeccsén. Ez olyan gyakorlás, amelyen van 3 bíró, számolják az eredményt, de pl. 40 perc után még ráhúznak 5 percet a tartalékok számára is.
Laura elmondása szerint a meccs jól sikerült (nagyon vicces, de a pontos eredmény nem árulható el), csereként állt be a 6. perc táján. Addig megfigyelhette az ellenfelet, amely egy kétéves főiskola (jukó) csapata volt. Csupa színesbőrú játékossal, azaz gyorsak, atletikusak voltak és dobtak és dobtak.
A Tritonok tizenkettese négy hármast vert be, de dobott tempót, lerohanást és egy büntetőt is. Ami még érdemben várat magára az a védjegyének számító betörések. Egyet megpróbált, de beérte egy ellen elkövetett faulttal. Nem is várok többet.
Hosszú idő volt ez a 19 hónap meccs nélkül,
benne 11 hónap rehabilitáció a tavaly november műtét után. Embert próbáló. 10 évvel ezelőtti Laura jut erről az eszembe. Akkor a 12 évesen még brillírozó kislányt sorban hagyták el a nővé serdülő társai, neki pedig másfél év küzdelem jutott. Hinni abban, hogy jó vagyok, csak a biológia most mást diktál. Kitartani addig, amíg újra vezér lehet a pályán. Tudni, hogy ez bekövetkezik, és addig sem feladni. Megtörtént, serdülő- és kadetaranyérem lett a jutalma, hogy az U16-os válogatottban is biztos helye legyen.
De ez a múlt. Most ismét komoly fizikai és mentális csatát kell vívni a sikerért. Elhinni, hogy semmit sem felejtett, sőt, erősebb lett. Mi nem kételkedünk ebben, sőt, a helyszínen erősítjük ezt meg. Az anyai közelség ugyanis további csodákra képes, én pedig csendben elizgulgatok majd azon a három meccsen.
