Nashville-ben járt a csapat, egy felkészülési minitornán. Rémálom és visszatérés. Üveges szemek és éledező remény. Ezek jellemeztek bennünket. Történt ugyanis, hogy az első meccsen Laura ült. Végig. Szurkolhatott csapattársainak, miközben azok a gyűrűt is alig találták el. Egy bűn rossz ellenfelet győztek le 42-31-re. Igen, ennyire. Sírt a labda a pályán, mi meg itthon szörnyülködtünk.
A magyarázat a szokásos. Az edzésen is bizonyítani kell, főleg a lelkesedést. Hajrázni és bíztatni a másikat, megtapsolni, ha valami ügyeset csinál, örülni egy jól sikerült dobás után. Ez itt, ennél az edzőnél elvárás. Tudja fene, Krisztánál, a Csatában inkább meg kellett halni az 1-2-3-2-1-es versenyszerűen futott körök alatt, közvetlenül a 100 ugrókötel előtt.
Másnap aztán fura fordulat történt. Kezdőnek jelölték, mint utólag kiderült, véletlenül. Rosszul írták be és így pályára kellett lépjen, azonnal adott egy gólpasszt, de 20 másodperc után csere. Mielőtt nagyon ostobán néztünk volna ki a fejünkből ismét játszhatott. Ehhez persze kellett, hogy az ellenfél elmenjen 14 ponttal és a pályán lévők pedig sorra gyűjtsék a faultjaikat.
A lényeg, hogy a második negyedben eljött a Lorka-show ideje. 9 pont, kiharcolt a faultok és még több is lehetett volna, ha az eddigi bizalomhiány nem nyomja rá bélyegét a büntetőkre (2/4).
Végül összesen 24 perc játék és 11/3 pont. Utána egy félig-meddig dícsérő mondat az edzőtől: üdvözlünk Amerikában, látom megérkeztél. Hm, erre mit mondjon az ember? Tavaly csak úgy hozzávágták az év újonca címet?
A country fővárosában tett látogatás tehát az első lépés volt a csapatba kerülés felé. Apró lépés, de az övé. A mostani hétvégén is lesz meccs. Egy hajtós, de kevésbé ügyes gárdával találkoznak majd. Lincolnba utaznak. Hogy ott lesz-e Elvis, azt nem hiszem. Labda, gyűrű, bíró és ellenfél azonban igen. Mi ébren leszünk!
Mert Elvis, a király örök és most is él!
