Túl vagyunk az első itthon töltött hónapon, amelynek végén Zsuzsa szülinapi ajándék gyanánt megmutatta Laurának kedvenc városát, Amszterdamot. Négy napot töltöttünk ott, amely az elmúlt 4 hét lelket és lábat próbáló edzései után jól jött.
Laura ugyanis keményen küzd azért, hogy az augusztus 6-ai amerikai visszatéréskor az edzők megnyugodjanak. Katie-ék, bár nem mondták, de feszültséggel telve engedték haza. Olyannyira, hogy nem engedélyezték számára az 1 hónapos íroszági iskolai gyakorlatot, mondván, ezalatt nem tud edzeni.
Május 13. óta erre nem lehet panasz, mármint az edzésre. A Csata-család segítő kezet nyújtott Laurának, heti minimum négy edzés, futás, dobás, erősítés, kosárlabdás mozgások, sőt játék is. Embert próbáló napok ezek. Voltam a második edzésén még májusban.
Itt szembesül az ember azzal, hogy milyen keseverves és egyben heroikus munka a visszatérés.
Emlékeimben egy saját magát és az ellenfeleket sem kímélő vakmerő játékos képe él. Most azonban a fontolva haladás az alapvetés. A futás kiegyensítése, a dobómozdulatok újrakalibrálása, az izomerő regenerálása, a bátorság helyreállítása a feladat. Megtanulni, hogy nincs "rossz láb".
Készült egy videó is az első hét végén, amelyet szigorúan csak ő és én (persze Zsuzsa is) láthat. Ez arra jó, hogy tudja, honnan hová jut el.
A héten aztán ismét lemerészkedtem az edzésére. Dobtunk, én jobban izzadtam, mint ő, pedig csak a labdát szedtem. 10-ből 10 büntető, 10-ből 7 hármas volt a cél. Sikerült. Harmonikusnak mondható lábmozgással, mert azért dobni nem felejtett el. Mondta is neki Sanyi bácsi, "a kezed már örökre a tiéd".
Kedden pedig megtörtént az első betörés. Még hangos "jövök" kiálltással, hogy azért a testi kontakt a minimális legyen, de elindult a billentős csel. A pszichét segítendó egy pöpec lábvédő is került arra a térdre. Ezt egyébként Laura itthon akarja hagyni. St. Louisba már a régi 12-es akar visszatérni. Megyünk ma is a konditerembe, mert bérletet is vettünk ám. Laurán semmi sem múlik. Nekem pedig amúgy is ajándék a vele töltött közös edzés.
