Kilenc hónap nagy idő. Kit kap vissza az ember, ha egyáltalán visszakapja azt, akit elengedett. Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor a Ferihegyen vártuk haza Lorkát.
Az elmúlt 24 órában ismét barátságot kötöttem a Flightradarral, előtte megtanultuk, hogy Amerikából túlsúlyos csomagot feladni egy második repülőjeggyel ér fel, de mit számított ez. Csak jöjjön. És megérkezett.
Persze jött ajándék is a papának. Oly jellemzők. A legismertebb csoki és a fiatalkort idéző habkönnyű kosaras mez. Hoppá, 2 centi helyett, lehet, hogy 3-mat emelkedem majd.
Itthon van és őt kaptuk vissza. Pedig voltak más jelek is, de azok most huss, eltűntek. Eszik, iszik, alszik, vezet, cserfeskedik, utasít, nőciskedik.
Bableves, Cappy, tévés alvás, edzőlátogatás, autóvezetés (váltós), programmegbeszélés a volt kosaras társakkal.
Három hónapot lesz itthon, hogy utána, immáron új helyen, folytassa amerikai karrierjét. Oda megy vissza, ahová sokan vágynak, de ahol mindenért meg kell dolgozni. Gyereknek és (itthon) a szülőknek egyaránt.
