Lassan kezdek felocsúdni az október 21-ei sokkból. Pontosabban az 5 nappal későbbi diagnózisból, hogy Lorkának elszakadt a keresztszalagja. A hangulatom még ingadozik, hol kimondottan bizakodó vagyok, hol a legyőzendő akadályokat mérlegelem. Hasonlítgatja az ember az Amerikából érkező információkat az itthon fellelhető internetes okosságokkal. Olykor mindentudó önképzős dokinak vélem magam, máskor csak mezei, a lányáról majomszeretettel gondoskodni akaró apaként követem az eseményeket. Gyűjtögetem a pozitív példákat, köszi Juci a hasznos tanácsokat, és Zsuzsával készülünk arra, hogy a november 8-ai orvosi kinyilatkoztatás után indul Amerikába.
Ami biztos, hogy november 8-án a helyi orvos megmondja, mikor lesz a műtét.
Apropó műtét (mintha az csak olyan apropó volna), már azt számolgatják, hogy Lorka miképpen nem hagy ki egyetlen órát sem a suliból. Ezért az időpont várhatóan egy csütörtöki napra esik majd. Vélhetően november 16-ra. A rákövetkező hét ugyanis őszi szünet, így több napig pihenhet otthon. Azt mondja, hogy a doki már több csapattársát is rendbe hozta. Nem lesz hosszas fekvés, ha jól értem 3 óra(!) alatt végeznek a kórházzal is, és a mankónak sem híve a sebész. Amire figyelnie kell Laurának, hogy nem szabad egyetlen dekát sem felszednie. A gyógyuló térd ugyanis nem kedveli a váratlan plusz kilókat.
Amúgy minden rendben. Lorka ugyanúgy jár edzésre (speciális tornát csinál), mintha mi sem történt volna.
Meccselemzés, neki (baloldal legszélen) sajna nincs sok dolga.
Részt vesz a csapatértekezleteken, sőt a meccsekre is elutazik.
Egy sérült nem pária, hanem várják, hogy visszatérjen.
Edzője egyenes azzal bíztatta, hogy jobb és erősebb lesz majd a lába, legalábbis ez az amerikai tapasztalat. Na ja, addig azonban eltelik még vagy 6 hónap és számtalan térdhajlítás az edzőteremben. Ha egyszer Derrick Rose is megcsinálta...
