Két hét nagy idő egy távkapcsolatban. Különösem, ha a gyerkőc már egy napja nem hív fel. Kurta üzenetek jönnek: jól, nincs baj, aha. Mondjuk én egy nyár alatt beszéltem ennyit szüleimmel amikor még csak vezetékes telefon volt.

Értem én ezt, és egy picit pironkodom 22 évvel ezelőtti önmagamon is, de most hiányzik a hangja. A jól vagyok, igen voltam ebédelni, játszottunk, fura volt, hogy a bóják védekeztek, nem papa a súlyzózást is bírom a feketékkel, Krisztáéknál volt keményebb gyakorlat is. Mindezt nem egy szuszra kapjuk meg szombat este, hanem 10-15 perc alatt a kissé akadozó Messengeren. Apró kapcsolati örömfoltok 24 óra után. Örül neki az ember. Közben meg a frászt hozza rám az ilyen fotóval:

Különösen, hogy reggel találom meg a Messenger-üzenetben. Ráadásul minden kommentár nélkül. Ilyenkor nyugtatom magam: a profi amerikai izülethűtős jegelési módszer lehet. Tornatermi gyakorlatokban nem sérülhet meg.

De akkor mi történt?

Papa, nagyon jól tudod, hogy ha játszunk, akkor nagyokat szoktam esni, beütöttem a térdem, pont úgy, mint a Csatában - érkezik aztán este a 88 százalékban megnyugtató válasz. A nincs baj? kérdésre, már a témát lepattintó ugyan már a felelet, ne ragozzuk túl toldalékkal.

Ilyenkor elgondolkodom, hogy a gyönyörű padlók Amerikában miért olyan kőkemények. Így volt ez 3 éve is, akkor hajlandó volt térdvédőt felvenni.

Mindez azonban apróság és már vasárnap reggel ugrom a képernyő elé, keresvén a hírmorzsákat.

Lábnak tehát semmi baja, a hegy pedig nem szalad el, csak segít a lányoknak erősnek lenni. Este pedig jöhet az újabb történet az amerikai "hegyi levegőről".